A magyar állam immáron 1100 éve létezik Európában, mégis a magyarokat sokan valamiféle jöttmenteknek, idegeneknek tekintik ezen a vidéken. Honnan ez a vélekedés? Két oka van: az első, hogy a magyarok nyelve nem hasonlítható Európa nyelveinek többségéhez, a másik ok pedig az, hogy jövetelükkor a magyarok valóban barbár idegenekként viselkedtek. De ez már nagyon régen volt…

A 10. század közepén két előkelő magyar herceg tette tiszteletét Bíborbanszületett Konstantin bizánci uralkodó udvarában. A császár kifaggatta őket országukról és népükről, a becses információkat pedig följegyezte, és A birodalom kormányzása című művében közzétette. A magyar hercegek elmesélték az uralkodónak, hogy népük ötvenöt éve (tehát Kr. u. 895-ben) települt mai lakóhelyére, a Kárpát-medencébe. A magyarság hét törzsbe osztva éli életét, a törzsfőnökök háborúk idején összefogják embereiket, és együtt harcolnak. Harcolni pedig gyakran kellett. A magyarok ugyanis nem önszántukból kerültek új lakóhelyükre. A népvándorlás különböző hullámai űzték őket mind nyugatabbra. Korábban Levédia nevű országukban éltek, a kazárok szomszédságában – mesélték a magyar hercegek –, de a besenyők támadása miatt új helyre, az Etelköznek nevezett vidékre költöztek, később azonban a besenyők onnan is kiűzték őket, így telepedtek le mostani lakóhelyükön.

A történeti forrásban szereplő helyek – Levédia és Etelköz – lokalizálása a magyar tudomány örök témája. Azt biztosan tudjuk, hová érkeztek a magyarok, s azt is sejtjük nagyjából, honnan indultak. A hosszú vándorútnak azonban több pontján is elképzelhető Levédia és Etelköz: előbbi lehetett a Volga folyó mentén, a mai Baskíria területén, esetleg a Volga alsó folyásánál, vagy a Kaukázus északi előterében, utóbbi legvalószínűbb helye pedig a mai Ukrajna területén volt. De honnan indult a magyarok vándorlása? A hely meghatározásában a nyelvészet és a régészet segíti a történettudományt. A magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik, az ugor nyelvek alcsoportjába, legközelebbi rokon nyelvei a Nyugat-Szibériában beszélt hanti és manysi. A magyarok elődei tehát valószínűleg Nyugat-Szibériából kezdték vándorlásukat. Valószínűleg e táj legdélibb részén laktak, így kerültek érintkezésbe a füves pusztákon vándorló nomádokkal, s eltanulva életmódjukat, valamikor csatlakoztak hozzájuk. A Kr. e. 1. évezredben átköltöztek az Urál hegység európai oldalára, és végleg elszakadtak a nyelvrokonaik által lakott erdőövezettől. Ezzel az első életmódváltás is lezajlott elődeinknél. A sztyeppövezetben élő ősiráni népek hatására a magyarság nomád nagyállattartó néppé vált, és a sztyeppövezet északi peremén helyezkedett el. A Kr. u. 1. évezred közepén újabb jelentős kulturális változáson ment át a magyarság: török nyelvű népek hatására a földművelés és az állattenyésztés hatékonyabb, korszerűbb módjaival ismerkedett meg (istállózó állattartás, ekés földművelés, kertkultúra, szőlőtermelés).

A 9. század végén, amikor sor került a magyarok betelepülésére a Kárpát-medencébe, vagyis a honfoglalásra, elődeink átmeneti társadalomban éltek: törzsi rendjük már bomlásnak indult, de államuk még csak kialakulóban volt. A kiemelkedő elit saját hatalma érdekében olyan fegyveres erővel rendelkezett, amelyet békeidőben is fenn akart tartani. Ehhez azonban nem volt még elegendő rendszeres jövedelme. Ezért rablóhadjáratokra indultak. A magyar csapatok a 10. század első felében beszáguldozták egész Európát: eljutottak Ibériába, Itáliába és ott álltak Bizánc kapuinál is. A magyar harcosokat gyakran a különböző német és itáliai uralkodók bérelték fel ellenfeleik megtámadására. Európa azonban lassan felocsúdott, kiismerte a magyar könnyűlovas harcmodor ellenszerét, és két megrendítő vereséget mért ellenfelére (933-ban és 955-ben). Ezzel egy újabb korszak zárult le a magyarok történetében. Beszorulva lakóhelyükre, az élet más útjait kellett keresniük. Megindult az államszervezés.

Magyarország első királya, Szent István, a honfoglalást vezető Árpád fejedelem leszármazottja volt. István államszervező tevékenysége már csak a magyarság útkeresésének lezáró aktusa volt. Apja, Géza fejedelem idején már megkezdődött a békés kapcsolatok építése a környező államokkal és a keresztény eszmeiség is kezdett tért hódítani. Papokat és fegyveres lovagokat hívtak be az országba, hogy a kiépülő központi hatalomnak ideológiai és fegyveres támaszául szolgáljanak. Megkeresztelkedett maga, Géza fejedelem is. Az eredmények elismerését jelzi, hogy fiának, Istvánnak Géza a bajor hercegi házból való Gizellát szerezte meg feleségül. Az államalapítás folyamatát azonban István teljesítette ki, ő állította a társadalom és az ország alapjává az addigi vérségi kapcsolatok rendszere helyett a területi rendező elvet. Magyarországot vármegyékre osztotta. Minden vármegyében jelentős királyi birtokok voltak, középpontjukban egy vár állott. A várakban és a körülöttük lévő falvakban különböző szolgáltatásokat teljesítő mesteremberek éltek. Ezeket a várakat a király rendszeresen felkereste, ott törvénykezett, illetve átvette az adott vármegye területéről begyűjtött adót (a beszolgáltatott terményeket pedig udvartartásával felélte). István államszervező tevékenységét a pápa korona adásával ismerte el.

Az új rend korábbi szabadságjogokat sértett, és új sérelmeket is okozott a jelentős földterületek tulajdonjogának elvonásával, valamint az erőszakos keresztény térítéssel. Nem csoda tehát, hogy a feudalizmus megerősödésének időszakát több felkelés is kísérte a 11. században, későbbi királyaink törvénykezéséből pedig értesülünk arról, hogy az országban jelentős számú csavargó veszélyeztette a közrendet, akik nyilván az új rend vesztesei közül kerültek ki: földtelenné váltak, vagy csak lelkileg nem tudták feldolgozni a társadalmi változásokat, a kialakuló egyenlőtlenségeket. A fiatal magyar államot azonban még egy veszély fenyegette: a feudális anarchia. A 11–12. században jelentős földbirtokok kerültek királyi adományként magánkézbe, amelyek visszaszerzésére a 13. század első felében IV. Béla tett kísérletet. Tervét azonban nem tudta végrehajtani: az 1242-es tatárjárás után az ország védelmére kellett koncentrálni, s ezért nem lehetett a nagybirtokosok, a „bárók” ellen erőszakkal fellépni.

Az Európában csak tatárokként emlegetett mongol támadók 1242-ben feldúlták és kifosztották Magyarországot, a király élete is közvetlen veszélyben forgott, egészen a dalmáciai Trau váráig kergették a hódítók. A vész elmúltával IV. Béla egyesíteni kívánta az ország erőit, ezért újabb jelentős földbirtokokat adományozott el, cserébe az új birtokosokat várak építésére kötelezvén. A 13. század végére a királyi hatalom rendkívül meggyengült Magyarországon, és a királyi családban is megfogyatkoztak a tehetséges, hatalomképes utódok. 1301-ben a 895-ös honfoglalást irányító Árpád vezér dinasztiája kihalt. Különböző főúri érdekcsoportok különböző helyekről behívott személyeket koronáztak királlyá. A rivalizálók közül a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert emelkedett ki. Uralkodását hivatalosan 1308-tól számítják, de még beletelt egy-két évtizedbe, mire hatalmát minden „kiskirállyal” el tudta ismertetni. Károly Róbert és fia, I. Lajos, valamint az őket követő Luxemburgi Zsigmond uralma a reneszánsz eszmék kibontakozásával is járt. Zsigmond a lovagi kultúrát is meghonosította. Tekintettel arra, hogy később német-római császárnak is megválasztották, ezért Magyarország ügyeivel egyre kevesebbet foglalkozott. Az ország területét öt-hat részre osztotta bizalmi emberei között, akik az ő nevében önállóan jártak el. Ebben az időszakban Magyarország gazdaságilag is erősödött: a Felvidéken kibontakozóban volt a textilipar és a nemesfémbányászat, az Alföldről pedig jelentős számú szarvasmarhát hajtottak a nyugat-európai piacokra. Zsigmond halála után az országban ismét megerősödő feudális anarchia miatt a gazdaság teljesítőképessége csökkent, s hiányzott a centralizált politikai hatalom is. A főurak és főpapok hatalmaskodásait semmi sem korlátozta. A társadalmi feszültség Erdélyben robbant ki, 1437-ben. A Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés a kezdeti siker után elbukott, mert az erdélyi földesurak ellentéteiket félretéve, összefogták erőiket, és a Kolozsvár melletti döntő ütközetben legyőzték a paraszti seregeket.

Ezekben az években a Délvidéken megjelentek a reguláris török hadsereg elővédjeként szolgáló rablócsapatok. Veszélybe került az ország függetlensége. Egy tehetséges katona, Hunyadi János ekkor több délvidéki vár parancsnokaként, szinte egyedüliként védelmezi az országot. Közben jelentős magánbirtokokra is szert tesz, amelyek jövedelmét szintén az ország védelmére fordítja. 1444-ben a várnai csatában elesik a király, a lengyel–litván Jagelló-házból származó Ulászló. Ezután néhány évig Hunyadi kormányzóként irányítja az országot. A törökök 1453-ban beveszik Konstantinápolyt, ezzel a Bizánci Birodalom megszűnik létezni. Ezzel a győzelemmel a törökök közelebb kerültek Európa keresztény országaihoz. Megnövekedett lehetőségeiket hamarosan megpróbálták kihasználni. 1456-ban ostrom alá vették Nándorfehérvárt – a mai Belgrádot –, amely a Magyarország felé vezető utat védte. A vár védőit Hunyadi János fegyveresei és a Kapisztrán János által vezetett, fegyverforgatásban járatlan keresztesek legyőzik. Az ütközet után a táborban kitörő pestisjárványban elhunyt „törökverő” Hunyadi János.

A magyar főurak feledvén, hogy mekkora veszélytől szabadultak meg, megpróbálnak leszámolni a Hunyadi-családdal. Hunyadi János egyik fiát, Lászlót megölik. Másik fia, Mátyás azonban 1458-ban megszerzi a királyi koronát. Tevékenysége vitán felül a középkori magyar állam legjelentősebb uralkodójává teszi. Harminckét éves uralma alatt megreformálja az ország gazdaságát, rendkívüli adóbevételekre tesz szert. Jövedelmét részben presztízsberuházásokra fordítja: palotaépítkezésekbe kezd, nagy reneszánsz udvart vezet, európai hírű könyvtárat hoz létre. A törökökkel nem próbál meg végleg leszámolni, mint apja, hanem csak féken tartásukra törekszik, mivel érdeklődése Európa felé fordul: előbb a környező államok trónjait kívánja megszerezni, majd német-római császár szeretne lenni. Terve nem valósul meg, s halála után az ország is bomlásnak indul: a nagy nyomás alól felszabaduló főurak önös érdekeiket követik, a gazdaság szétzilálódik, a királyi jövedelmek tizedére csökkennek.

A főurak önkényeskedései ellen tiltakozásul 1514-ben Dózsa György vezetésével kirobban a legnagyobb magyar parasztfelkelés. A több hónapig tartó felkelést leverték, majd véres megtorlás következett. A felkelés egy törökellenes keresztes hadjáratból fejlődött ki. Leverése után a főurak féltek attól, hogy a parasztok kezébe fegyvert adjanak, s ez tovább csökkentette az ország védelmi képességeit. 1526-ban II. Szulejmán seregei Mohácsnál legyőzték a magyarokat, menekülés közben meghalt a király is. Jó ideig maguk a törökök sem hitték el, hogy a nem túl jelentős ütközet után lényegében az ölükbe hullott az ország. A törököknek azonban távolabbi terveik voltak: Bécset kívánták elfoglalni. Ez azonban nem sikerült sem 1529-ben, sem 1532-ben. Budát azonban 1541-ben elfoglalták, ezzel Magyarország középső harmada az ellenőrzésük alá került, ahol ki is építették saját közigazgatási rendszerüket. Magyarország három részre szakadt: Erdély önálló fejedelemségként a törökök hűbérese volt, az Alföld és a Dél-Dunántúl a török birodalom részévé vált, a Dunántúl északnyugati részén és a Felvidéken pedig Habsburg-királyok alatt élt a maradék Magyarország. Ez az állapot mintegy 150 évig tartott. A török birodalom rendszeresen indított újabb hadjáratokat a Habsburg királyi Magyarország ellen. A háborúkban magyar részsikerek is születtek, egyes várak hősiesen védték magukat és hátországukat. 1552-ben Eger várát nem tudta bevenni a török, 1566-ban pedig Szigetvár megállította az ismét Bécs ellen vonulókat. Az ostrom idején a török táborban elhunyt Nagy Szulejmán szultán, akit lovára kötöztek, hogy katonái életben lássák, s ne törjön ki pánik köreikben.

A törökök sosem tudták nyugat felé tovább tolni birodalmuk határait. Ebben megakadályozták őket birodalmuk geopolitikai viszonyai, és hadszervezetük jellegzetességei. A törökök keleten állandó konfliktusban álltak a perzsákkal. Európa belseje felé csak akkor indíthattak sereget, ha meggyőződtek arról, hogy abban az évben nem fenyegeti őket perzsa támadás. Ha nem volt veszély, hozzáláthattak az expedíciós sereg toborzásához. A késő tavaszi indulás miatt általában már kevés idejük maradt Bécs ostromára, mivel a tél beállta előtt vissza kellett fordulniuk. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország frontországgá változott. A határvidékek lakossága rendkívül megsínylette az állandó csatározásokat: az adót a török és a magyar birtokosok egyaránt követelték tőlük, a kisebb-nagyobb csaták, rablóportyák nyomán falvak néptelenedtek el, mindenféle gazdasági tevékenység lehetetlenné vált. A török uralom alatt lévő nagyobb települések – Kecskemét, Debrecen, Nagykőrös – azonban sikeresen védték érdekeiket, s fenn tudták tartani a Nyugat-Európába irányuló marhaexportjukat.

A három részre szakadt Magyarország életében újabb társadalmi törésvonalak is keletkeztek a reformáció térhódítása nyomán. Az Erdélyi Fejedelemségben hódítottak a reformáció különböző irányzatai, a királyi Magyarországon azonban a Habsburg-udvar támogatásával erős ellenreformációs tevékenység folyt. A Habsburgok ellen hangolta a magyarságot az is, hogy a török elleni harcokban egyre nagyobb szerepet kapó nyugat-európai zsoldosok fosztogatták, sanyargatták a magyar lakosságot, be-betörtek Erdélybe is. A Bocskai Imre vezetésével 1606-ban kitört felkelés végül kompromisszummal ért véget: a nemesek, a polgárok és a katonák számára biztosította a szabad vallásgyakorlást, helyreálltak a magyar rendek jogai és a Habsburgok elismerték Erdély függetlenségét.

A 17. században a királyi Magyarország és a fejedelmek által irányított Erdély tovább folytatta „birkózását” a magyarok feletti teljes hatalomért. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a harminc éves háborúba bekapcsolódva Bécset szorongatta, a Habsburgok pedig az ellenreformáció újabb ideológiai támadását indították meg. Mindezt tehették azért, mert a török birodalom meggyengült, keleti végein bonyolódott nagy háborúkba, és csökkent Európára gyakorolt nyomása. A 17. század második felében reális lehetőséggé vált az ország felszabadítása. Ezt az utolsó nagy török támadás előzte meg: 1683-ban Kara Musztafa Bécs elővárosait is elfoglalta, a Lotharingia Károly és Sobieski János lengyel király vezette felmentő sereg azonban legyőzte a támadókat. A nemzetközi összefogás sikere arra sarkallta a Habsburgokat, hogy fegyverszünetet kötve XIV. Lajos francia uralkodóval, létrehozzák a törökellenes szövetséget, a Szent Ligát. 1686-ban az egyesült seregek két hónapos ostrom után visszafoglalták Budát, Magyarország fővárosát. Ezt újabb győzelmek követték, és az 1699-es karlócai békében a törökök elismerték Magyarország elvesztését.

A törökök kiűzése után a magyar rendek elismerték a Habsburgok örökletes jogait a magyar trónra. Az idegen eredetű katonaság azonban szabad prédának tekintette az országot, miként maga az uralkodó, I. Lipót is. Óriási földbirtokokat juttatott tábornokainak, hadiszállítóinak, a magyar nemesség pedig csak megalázó eljárás után, jelentős pénzösszeg ellenében kapta vissza a törökök által százötven évig birtokolt javait. Az általános elégedetlenség nyomán 1703-ban az erdélyi fejedelmek leszármazottja, II. Rákóczi Ferenc vezetésével a társadalom minden rétegét megmozgató felkelés és szabadságharc bontakozott ki. A váltakozó sikerű harcokat 1711-ben a szatmári béke zárta le, amely a Habsburg-ház és a magyar nemesség kompromisszuma volt. A bécsi udvar biztosította a magyar nemesség privilégiumait, így megnyerte támogatását. Az ország életében békésebb évtizedek következhettek.

A 18. században az arisztokrácia részben kicserélődött, a Habsburg-ellenes családok kihaltak, vagy birtokaikat elkobozták. Kiépült az államigazgatás, 1767-ben Mária Terézia rendezte a parasztok jogállását. A Habsburg-birodalom gazdasági reformra is szorult. Magyarországot tudatos gazdaságpolitikával a mezőgazdasági termékek birodalmon belüli szállítójává tették, és belső vámokkal is akadályozták, hogy a magyar ipar a cseh és osztrák ipar konkurensévé válhasson. A század végén, 1780-ban lépett trónra II. József, Mária Terézia fia. Mindössze egy évtizedig uralkodott, de messze ható folyamatokat indított el. Birodalmát korszerűsíteni akarta, mégpedig abszolutisztikus módon, az országgyűlés tudatos mellőzésével. Tervei és cselekedetei minden hatalmi szféra érdekeit sértették. Mélyen megsértette a magyar nemességet és egyelőre csekély létszámú polgárságot is azzal, hogy a magyar nemzeti érzelmekbe gázolva a németet tette hivatalos nyelvvé. A külpolitikai körülmények és a belső ellenállás lehetetlenné tették a reformok végrehajtását: halálos ágyán az uralkodó a szabad vallásgyakorlatot és a jobbágyok jogait biztosító rendeletein kívül minden rendeletét visszavonta. A szellemet azonban már nem lehetett visszazárni a palackba: a megsértett magyar nemesség és polgárság felfedezve magyarságát elindult a nemzeti ébredés útján. A kibontakozó mozgalom meghatározta a 19. század első felének magyar közgondolkodását.

A 19. század elején a Habsburg-birodalom – miként Európa más országai – a napóleoni háborúkkal volt elfoglalva. A hadsereg ellátása egy ideig jelentős jövedelmet biztosított a magyar földbirtokosok számára, a háborúk lezárulása után azonban napvilágra kerültek a magyar mezőgazdaság strukturális problémái. A gazdasági válság együtt járt a politikaival is: I. Ferenc az országgyűléseket nem hívta össze, rendeletekkel kormányzott, amely mélyen sértette a magyar rendek önérzetét.

A magyarság öntudatra ébredését jelzi, hogy 1802-ben Széchényi Ferenc megalapította a Nemzeti Múzeumot, megjelent az első tudományos folyóirat és felélénkült az irodalmi közélet is. Magyar nyelvű színi előadásokat tartottak, és a közélet résztvevői élénk vitát folytattak a magyar nyelv megújításáról, korszerűsítéséről.

A bécsi udvar külső gondjai – az itáliai szabadságmozgalmak felélénkülése – miatt magyar gazdasági segítségre szorult, a király 1825-ben kénytelen volt összehívni az országgyűlést. Az országgyűlés lehetőséget nyújtott a megélénkült nemzeti érzések kifejezésére: Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Tudományos Akadémia megalapítására. A gazdasági reformok ügye azonban nehezen haladt előre, tekintettel arra, hogy a képviselők a földbirtokos nemesség köréből kerültek ki, és nemzeti érzéseik ellenére gátolták a parasztság egyenjogúsítását, saját privilégiumaik megnyirbálását.

Széchenyi István a gazdasági reformoknak is élharcosává vált: külföldi tanulmányútjai során megismerkedett a modern gazdaságok működésével és ismereteit könyveiben publikálta. A Hitel, a Világ és a Stádium az 1830-as években óriási közéleti vihart kavart, és új gazdasági gondolkodást terjesztett el Magyarországon. Az 1840-es évek elején a reformmozgalom másik vezetőjévé Kossuth Lajos Zemplén megyei képviselő vált, akit börtönbüntetése sem tudott megtörni. A Pesti Hírlap című újság szerkesztőjeként sikeresen terjesztette nézeteit a jobbágyfelszabadításról, a különböző társadalmi osztályok közös érdekeinek megvalósításáról és a nemzeti ipar védelméről. Az 1847–48-as rendi országgyűlésben már kibékíthetetlennek látszottak az udvar és a magyarok közötti ellentétek. Még ülésezett az országgyűlés, amikor Európa különböző városaiban forradalmi mozgalmak kezdődtek. Természetes volt, hogy a Magyarországra átcsapó forradalmi hullám vezetőivé az országgyűlés radikális képviselői váltak. A március 15-én, Pesten kitört forradalom ugyan radikális követeléseket fogalmazott meg, de azok között Magyarország függetlensége és a Habsburg-ház trónfosztása egyelőre nem szerepelt. Európa forradalmi mozgalmai közben lecsendesedtek, s a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt a katonai fellépésre. A magyar forradalom vezetői közigazgatási tapasztalataikra támaszkodva hozzáláttak az ország gazdasági önállóságának kiépítéséhez és az önálló hadsereg megteremtéséhez. 1849 tavaszán a magyarok nagyon sikeres harcokat folytattak, hogy kiűzzék az osztrák Habsburgokat. Ekkor már egész Európa elcsendesedett, így a Habsburgok könnyen találtak segítséget a magyar forradalom leverésére: júniusban I. Miklós orosz cár 200 ezer katonát küldött az osztrákok segítségére. Az egyesült seregek győzelmet arattak, 13 magyar tábornokot az ígéret ellenére 1849. október 6-án kivégeztek.

A magyar forradalom és szabadságharc leverése után I. Ferenc József újból megkísérelte II. József után az egységes birodalom létrehozását. A katonai elnyomás és a kiterjedt besúgóhálózat megbénította a magyar közéletet. A lassú változás akkor indult meg, amikor Ausztria több katonai vereséget szenvedett és elvesztette európai szövetségeseit. A bécsi udvar elkezdte keresni a megegyezés lehetőségét a magyar közvéleményt formáló politikusokkal. A magyar politikusok közül az elnyomás éveiben zalai birtokán visszavonultan élő Deák Ferenc álláspontja győzedelmeskedett, és 1867 tavaszán létrejött a kiegyezés, amely a Habsburg-birodalmat két, belügyeiben független állam – Ausztria és Magyarország – parlamentáris alapokon álló, közös monarchiájává alakította.

A kiegyezés után Magyarországon rendkívüli gazdasági fellendülés következett be: kiépült a vasúthálózat, az ország korábban szinte megközelíthetetlen vidékei kapcsolódtak be a gazdasági vérkeringésbe. A Pest, Buda és Óbuda egyesüléséből 1873-ban létrehozott új főváros, Budapest fejlődéséről ámulva írtak a külföldi utazók és tudósítók. 1896-ban a lélekben megerősödött magyar nemzet, a gazdaságilag prosperáló Magyarország büszkén ünnepelte a honfoglalás 1000 éves évfordulóját, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király az ország legnépszerűbb embere volt, a forradalom leverésében játszott szerepét a magyarok megbocsátották neki.

A magyar társadalom azonban hurcolt magával egy megoldatlan problémát, amely egyre súlyosbodott, s az I. világháború után Magyarország széteséséhez vezetett. Ez a probléma a nemzetiségi kérdés volt. A Magyar Királyságon belül jelentős számú idegen ajkú – szlovák, román, horvát stb. – lakosság élt, nemzetiségi jogok nélkül. A nemzetiségek problémája már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején jelentkezett: a nemzetiségek a magyarok szabadságharcával szemben, az udvar oldalán álltak. A probléma kezelésére éppen ezen tanulság alapján történtek tétova kísérletek, maga Kossuth is foglalkozott emigrációjában a dunai konföderáció gondolatával, de a tettek elkéstek, a magyarországi kisebb nemzetek öntudatra ébredése a magyarság ellenében zajlott. Ezen népek vezetőinek legfőbb törekvése a magyaroktól való elkülönülés volt. Mindez oda vezetett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia részeként az I. világháborút elvesztő Magyarország nem tudta megtartani a nemzetiségei által lakott területeit. A Versailles-i Kis-Trianon kastélyban megkötött békeszerződés következtében Magyarország elvesztette területének kétharmadát. Ez a szerződés csak szentesítette a kialakult helyzetet, az Osztrák-Magyar Monarchia spontán felbomlását. 1918 októberében a nemzetiségek vezetői sorban jelentették be elszakadásukat Magyarországtól. Az általános zűrzavar végül forradalomba torkollott, amely október 30-án győzött Budapesten. A megalakuló polgári kormány törekvéseit azonban a külső és belső körülmények meghaladták, ezért átadta a hatalmat a kommunistáknak. 1919. március 21-étől 113 napig tartotta magát Magyarországon az első kommunista hatalom. Az ország függetlenségét azonban ő sem tudta megvédeni. A román csapatok bevonultak Budapestre. A „Tanácsköztársaság” bukása után átmeneti, gazdasági és politikai válsággal terhelt időszak következett, amelyet a már említett hivatalos békekötés zárt le. Magyarország államformája királyság maradt, de az országot Horthy Miklós kormányzó, a munkáshatalom leverője, az Osztrák–Magyar Monarchia egykori tengernagya irányította.

A gazdasági stabilitást Bethlen István tíz évig tartó miniszterelnöksége (1921–1931) alatt sikerült megteremteni. A magyar gazdaság azonban tovább cipelt egy 19. századi koloncot, a fennmaradt feudális nagybirtokok rendszerét. A politikai konszolidáció sem volt teljes, mert a magyar uralkodó osztály állami politikává tette az elvesztett területek visszaszerzését, mindent ennek rendelt alá. Így új szövetségi rendszerét is erre alapozta, a németekkel és az olaszokkal keresvén kapcsolatokat. Ez az orientáció azt eredményezte, hogy Magyarország a nácizmus oldalára került. A harmincas évek gazdasági válságából a magyar vezetés a fegyverkezési program gazdasági fellendítő ereje által akart kilábalni. A II. világháború első éveiben Magyarország Hitler feltétel nélküli szövetségesévé vált, annak reményében, hogy elvesztett területeit visszakapja. Ez részlegesen meg is történt. A magyar uralkodó körök feltétlen kiszolgálóivá váltak Hitlernek a zsidóüldözésben is. Az antiszemitizmus már régóta jelen volt Magyarországon, az 1920-as évektől pedig az állami politika rangjára emelkedett. Az egymás után hozott zsidótörvények korlátozták a magyarországi zsidók jogait, a magyar belügyminisztérium egyetértésével, a csendőrök tevékeny közreműködésével zajlott a zsidók haláltáborokba hurcolása a II. világháború alatt.

A II. világháborúban Magyarország fegyveresen is részt vett Jugoszlávia megszállásában és a Szovjetunió elleni támadásban. 1943–44-ben, látván a németek várható vereségét, Horthy Miklós megpróbált kilépni a háborúból. Az oroszokkal azonban sokáig nem volt hajlandó érdemi tárgyalásokra, s amikor ezt megtette, és a tárgyalások eredményeként bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból, a németek egy jól szervezett puccsal saját emberüket, a Nyilaskeresztes Párt vezetőjét, Szálasi Ferencet juttatták hatalomra. A Szálasi-féle rémuralomnak a bevonuló szovjet csapatok vetettek véget.

A II. világháború után Magyarország megint a vesztesek oldalán ült a béketárgyalások asztalánál. A Hitlertől kapott területeit nem tarthatta meg, viszont nem veszített újabbakat. A jaltai egyezmény következtében Magyarország a szovjet érdekövezetbe került, s ez meghatározta további fejlődését. A kibontakozó polgári demokráciát a szovjet emigrációból hazatérő kommunista vezetők szívós munkával megtorpedózták, és baloldali fordulatot hajtottak végre. Ennek keretében általános földosztást hajtottak végre, amely kétségtelenül nagy adóssága volt a magyar államnak, és pozitív fejlemény volt, ugyanakkor azonban elkobozták az egyház tulajdonait is, és államosították a gyárakat. Az új gazdasági rendszer számtalan problémával küzdött. Az erőltetett iparosítás – amely a III. világháború elkerülhetetlenségének sztálini dogmájából fakadt – ellátási nehézségeket okozott, a mezőgazdaság kollektivizálása pedig ismét elvette a parasztoktól a pár éve kapott földjüket. A politikai életet is számtalan visszásság jellemezte: hazug és erőszakos propaganda, koncepciós perek, internálások. Mindez oda vezetett, hogy a Moszkvából visszatért kommunista vezető, Rákosi Ferenc hatalma meggyengült, és 1953-ban kénytelen volt átadni a hatalmat Nagy Imrének, egykori moszkvai társának. Ez azonban nem oldotta meg a rendszer strukturális problémáit, így 1956 októberében népfelkelés tört ki Magyarországon. A felkelésben együtt vettek részt azok, akik csak a kommunista rendszer megreformálását tartották szükségesnek, és azok, akik a teljes rendszerváltásra törekedtek.

A forradalmat a bevonuló szovjet csapatok leverték, az ország irányítója Kádár János korábbi belügyminiszter lett, akit egy koncepciós perben meghurcoltak és börtönbüntetésre ítéltek. Kádár sosem volt moszkvai emigráns, így a dogmák erőltetése helyett képes volt a realitások alapján dönteni. Vezetésével Magyarországon gazdasági fellendülés bontakozott ki, az emberek többsége a politikai jogok követelése helyett megelégedett azzal, hogy gazdaságilag gyarapodott. Kádár népszerűvé vált. Magyarországot a kommunizmus „legvidámabb barakkjának” nevezték a nyugat-európai és amerikai újságírók. A rendszer eredendő gazdasági problémái, a redisztributív rendszer gyengeségei a hetvenes évek olajválságával együtt azonban megindították a politikai eróziót. A nyolcvanas évek közepére komoly belső értelmiségi ellenzék alakult ki Magyarországon. Ebben az időben a szocialista országok gazdasága egyszerre került válságba, a szocialista tábor vezető országa, a Szovjetunió pedig belerokkant az USA-val folytatott fegyverkezési versenybe. A reformtörekvések hiábavalóak voltak, a szocialista társadalmi modell összeomlott.

Magyarországon békés rendszerváltás zajlott le, a szovjet csapatok kivonultak és parlamentáris demokrácia jött létre. A piaci viszonyokra való áttérés során kártalanították az egykor államosított üzemek és földbirtokok tulajdonosait vagy azok leszármazottait, megkezdődött az egyházak kártalanítása is. A privatizáció során jelentős külföldi tőke áramlott Magyarországra. A rendszerváltást erős gazdasági visszaesés kísérte, egyes számítások szerint kb. a lakosság 40%-a élt a létminimum alatt. A kilencvenes évek második felében szolid fellendülés bontakozott ki. Magyarország 1000 évvel Szent István király államalapítása után ismét csatlakozni kíván Európához, és erre minden reménye megvan: 1999 óta tagja a NATO-nak és 2004-ben kilenc másik országgal együtt belép az Európai Unióba is.