A rómaiak Lacus Pelsónak nevezték; majorságokat, villákat építettek a part vidékén, s - főként az északin - szőlőt telepítettek a napos lankákra. A szlávok, Balatonnak hívták, nyilván kiterjedt mocsárvidéke miatt. A honfoglaló magyarok néhány ütközet után elfoglalták a tóvidéket is: megtelepedtek, megőrizték és szaporították a falvakat, templomokat, monostorokat építettek. Nyelvünk legrégibb összefüggő emlékei abban az oklevélben maradtak ránk, amellyel Árpád-házi I. András király 1055-ben megalapította a tihanyi bencés apátságot. A XII-XIII. században sok faluban kőtemplom épült, később pedig megindult a mezővárosok fejlődése is. A Tó, 1514-ből származó első magyar térképszerű ábrázolását Bakócz Tamás esztergomi érsek titkárának, Lázár deáknak köszönhetjük.
A XVI. században megjelent a török, s 1541-től a háborús idők minden zűrzavara, kegyetlensége zúdult a Balaton mellékére is. A 150 éves uralom idején, főleg a déli part települései fogyatkoztak meg, csak Fonyód vára maradt magyar kézen, de az északi part falvainak népe is nagy részben a töröknek adózott. Az északi part mentén létrejött a magyar végvárrendszer, melynek várai a kuruc háborúk idején (1704-1709) jutottak ismét szerephez. Többek között, Veszprém, Keszthely, Nagyvázsony és Sümeg végvárai is ekkor váltak újra kiemelkedő fontosságúakká.
A reformkor polgárosodása új korszakot nyitott a Tó idegenforgalmi életében. 1728-ban az északi partmellék összefüggő szőlőterületén megépült az első fürdőház, a század végén pedig a kisebb-nagyobb nyárilakok mellett már rangos szállodája is épült az addigra felfedezett fürdőtelepnek. Az 1800-as évek közepétől megjelentek az első gőzhajók, de az új korszak akkor kezdődött az egész Balaton-part életében, amikor 1861-ben megnyílt a déli vasút, és megindult a rendszeres vasúti közlekedés Budapest és Nagykanizsa között. A lassan kibontakozó gyógyfürdő- és üdülőélet serkentőleg hatott a Tó menti településekre is, melyek közül addigra Balatonfüred savanyúvízforrásaival már kulcsszerepet töltött be a térség hazai idegenforgalmi életében. Füred ez időben valóságos országos központ: a kor társadalmi és politikai vezéralakjai, az irodalmi élet nagyjai itt adnak egymásnak találkozót. Széchenyi István és Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós éppúgy megfordulnak itt, mint Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc és Vörösmarty Mihály.
A rendszeres hajóforgalom megindulása, az 1900-as évek elején meginduló iparosodás, -elsősorban a nagy bányaüzemek fejlődése- valamint az északi part mentén haladó Székesfehérvár-Tapolca vasútvonal, a városok fejlődését a lakosság gyarapodását eredményezték a Balaton vidékén. 1920 és 1940 között számos magánvilla - közöttük Blaha Lujzáé is- társas üdülőház, szálloda és panzió létesült mind az északi, mind a rohamosan fejlődő lankás, homokos partú déli oldalon. A vagyonos polgárság Keszthely mellett már Siófok és Balatonlelle üdülőtelepeit is előszeretettel látogatta. Szanatóriumok sora nyílott a gyógyvízforrásokra épülve Hévízen és Balatonfüreden.
  A II. Világháború meglehetősen nagy pusztítást végzett a Balaton menti üdülőhelyeken, hiszen a front a part mentén vonult végig. Lassan éledt újjá a térség, de az újjáépítés tervszerű kivitelezése, a nagy szabású idegenforgalmi elképzelések tudatos véghezvitele, mára hazánk egyik leglátogatottabb térségévé tették e tájat. Hegyvidék és dombság, század eleji pincesorok és hangulatos csárdák, campingek és kényelmes szállodák sora, a múlt emlékei és a folyton megújuló jelen várják az idelátogatót. A balatoni ember vendégszeretete, a Balaton- felvidék hegyein és Badacsony vulkanikus bazaltsíkjain termő borok a Kis-Balaton egyedülálló állatvilága messze földön híresek. A természet különlegesen szép, változatos tája, a kellemes vizű Tó és a nyugalmat árasztó, hangulatos települések sora várja a pihenni, kikapcsolódni vágyókat.

A Balaton-vidék keletkezése

A Balaton víztükre csaknem pontosan a Dunántúl közepén csillog, fekvése északkelet-délnyugati irányú. Északon a Dunántúli-középhegységhez tartozó, kemény kőzetekből felépült hegyvidék, a Balaton felvidék szegélyezi, nyugatról és délről a Zala-somogyi-dombvidék homokból és agyagból álló szelíd dombjai és a közéjük ékelődött tőzegmezők keretezik. Keleten a Mezőföld határolja, amelynek felszíne 60-80 m magasan emelkedik a tó tükre fölé, majd meredek falakban szakad le a tóra. A természet örökös változása hozta létre hosszú évmilliók során e sokrétű, színes tájat. Maga a Tó viszonylag fiatal képződmény, 22000-20000 évre teszik korát. A Balaton vidékén észlelhető legrégibb felszíni maradványok a karbon időszakból származnak. Hatalmas hegység húzódott ekkor a mai Balaton déli partján. Ez a hegység elsüllyedt, ma csak csúcsai látszanak ki a későbbi lerakódások rétegei alól. A perm időszakban, (240-200 millió év előtt) keletkeztek a Vörösberény-Badacsonytomaj térségben található vörös homokkövek. Ezek máladéka és pora is vörös színű, az ezeken képződött talajon kitűnő bor terem és szép erdők díszlenek rajta. A triász időszak elején a Földközi-tenger őse, a Thetys hazánk területéből szigetvilágot varázsolt, a tenger üledékéből pedig különféle kőzetek képződtek. Lemezes dolomit rakódott le, amire palás és homokköves rétegek települtek. E kor legrégebbi képződménye a mészkő és a márga is. A márgára dolomit települt, a Keszthelyi-hegység, a Balaton-felvidék dolomitjának zöme ekkor képződött a tengeri üledékből. A júra és kréta időszakban szárazulat volt e vidék. A Sümeg-vidéki vöröstarka agyagok az éghajlat fokozatos felmelegedéséről és a táj elsivatagosodásáról tesznek bizonyságot. Az ezt követő földtörténeti évszázadokat is a sivatagi klíma jellemzi, melyek idején újra tengerek borították e térség felszínét. A miocén és pliocén időszakban (25-5 millió év) erős kéregmozgás működött a mai Kárpát-medence területén. A hegyek lesüllyedtek és a helyüket sekély vizű tenger borította. A tenger egyik öble a folyók beömlő hordalékának hatására fokozatosan lefűződött, s az így keletkezett beltengert, melynek vizét a beömlő folyók elédesítették Pannon-tengernek nevezi a tudomány. A tenger vizében kevés állatfaj élt, de ezek hihetetlen tömegben. Leggyakoribb volt közöttük az úgynevezett kecskeköröm , melyet a balatoni emberek bevontak a Tó keletkezésének mondájába is, s mely tulajdonképpen kagylóbúb. A Pannon-tenger homokjának maradványa a Salföld és Kővágóörs közötti természeti tünemény, a Kőtenger , melynek egykori homokját a hévizek összecementálták, későbbi kéregmozgások, majd a fagy darabolták. A Somogyi-halomvidék is egészében ebből az időből származik. A pliocén időszak végén újabb kéregmozgások tördelték a mélyebben fekvő rétegeket, vulkáni működés indult meg, melynek emlékei a Balaton vidék bazalthegyei. Ezek közül is a legszebbek a Tapolcai-medence tanúhegyei , többek között: Badacsony, Szentgyörgyhegy, Csobánc és Szigliget. A Balaton déli, somogyi partján a vulkáni tevékenységnek köszönhetik létüket Balatonboglár és Fonyód dombjai is. Az utóvulkáni működés legnevezetesebb emléke a Hévízi-tó, -melynek gyógyhatású melegvize ezreket vonz e vidékre- és a szénsavas és vasas ásványvizek forrásai Balatonfüreden, Csopakon és Kékkúton. A balatoni táj képének alakulásában a Balaton-árok újpleisztocén kori besüllyedése hozta a legjelentősebb változást, ekkor a mai képével egyező alapformái alakultak ki. A tó teknője a vizet át nem eresztő agyag üledékében alakult ki, vizét az eső, hó és a befolyó vizek halmozták fel. Mai vízgyűjtő területe meghaladja az 5000 négyzetkilométert, a Zala folyón kívül Balaton-felvidéki patakok sora -melyeket a helyi ember Séd néven ismer- somogyi és parti források táplálják.